A Punk

A punkot, mint szubkultúrát, elsősorban „állapot”-ként értelmezem, természetesen a kelet-európai értelemben. A punk számomra az ösztönös lázadást jelképezi, s a polgárpukkasztáson kívül az összetartozást, s ugyanakkor az önkéntes kitaszítottságvállalást is jelenti egyben. A punk, mint szubkultúra mára jócskán elburjánzott. A punk-rock óriási löketet adott a 80-as éveknek, a punkból további progresszív zenei áramlatok születtek, a pogót, még ma is táncolják. Egy sor olyan ellenkulturális jelenség kapott szárnyra azóta, aminek annak idején a punk tartotta a hátát. Hollandiában egyetemi szinten foglalkoztak a punkkal, elemezték, vajon milyen egyéb hatással van a különböző művészetekre – na és persze az irodalommal is kapcsolatba hozták. Megjegyzem, nem tudok mit válaszolni, ha arról kérdeznek, vajon hogy érzem magam, mint punk író? Az az igazság, hogy mindig is „fáziskésésben” voltam. Mire megjelent az olvasóközénség előtt a Vércsapolás, már nem foglalkoztam, illetve eltávolodtam a punktól, s kicsit furcsa volt nyilatkoznom egy olyan életérzésről, állapotról, amihez már nem volt közöm. Ráadásul a média jócskán ferdített, mert csak néhány novellám hozható össze a punkkal mint szubkultúrával, s ez szerintem nem elég ahhoz, hogy kikiáltsanak punk írónak. Valószínűnek tartom, hogy egzotikus voltam a külső jegyeimmel, s a társadalom éppen akkor nyitott, s szinte kiöklendezett magából. Számomra természetes, hogy az első novelláim főhősei a punk szubkultúra figurái közül kerültek ki, akik a megszokott társadalmi erkölcsökkel szembe menetelve szabályosan belegyalogoltak és felrúgtak minden akkori uralkodó konzervatív normát. A punk lényege akkor is és most is a progresszív és az agresszív jelenlét. A punk, mint „ellenifjúsági” mozgalom, s mint kulturális forradalom is jelentős hatással volt és van a „támogatott” kultúrára. A meghökkentő külső csak a felkiáltójel, provokatív felhívás a kívülállás demonstrálására. Az a fiatal, aki a punkot választja a generációja és a rendszer közötti átmeneti konfliktus-állapot levezetésére, készüljön fel! A punk a szubkultúra gyökere, az alsó világ, az underground, a radikális másság világa. Csak fölfelé vezet innen az út. Számomra a punk soha nem magát a divathullámot jelentette, hanem jóval többet, egyfajta intellektuális és kulturális kalandot, egy olyan állapotot, amely levezette és moderálta azokat a mélyről feltörő energiáimat, amelyeket másként nem tudtam volna levezetni. Azt hiszem, ez a magasabb fokú őrjöngési hajlamom végül is megtalálta a szüntelen keresésben a maga útját, s új tiltakozási és megjelenési formát választottam: írni kezdtem.A hetvenes évek második felében Angliában, külvárosi munkáskörnyezetben született punk szubkultúra legalább annyira polgárpukkasztónak bizonyult, mint a hippimozgalom, és elsősorban a külsőségek borzolták mind a két, teljesen ellentétes életfilozófián alapuló csoport bírálóinak kedélyeit. A hippik társadalomból való kivonulásukat eltérő öltözködésükkel is alátámasztották, ami persze – mint előbb-utóbb a többi szubkultúra kellékeivel is történni szokott – biznisz lett, méghozzá nagy. A punkok a kivonulás helyett a totális szembefordulást választották, a fogyasztói társadalommal szembeni fellépéshez az anarchizmus szolgált ideológiai háttérül. Az új szubkultúra is elsősorban a zenében bontakozott ki, első botrányos képviselőik egyike a – később emblematikussá váló – Sex Pistols volt, amelynek anarchiát hirdető számaival és botrányos koncertjeivel a média is egyre többet foglalkozott. A hős korszak elementáris volt, a jóléti államok polgárai nem is tudták mire vélni a megszaggatott ruhás, biztosítótűvel és pengékkel felékszerezett fiatalok dühödt és a fennálló rendet éles hangon kritizáló hangját, ragasztottak is címkét rájuk: háromakkordos zenekarok, szakadt csürhe meg hasonlók. A szubkultúrák csoportjai számára mindig is fontos volt, hogy kialakítsák közös jelrendszerüket, ahol természetesen az öltözködés is szerepet kapott, bírálóik sokszor le is ragadnak az összetartozást szimbolizáló “kiegészítőknél“. Pedig hogy ma is él – not dead... – a punk, elsősorban annak tudható be, hogy az anarchizmusnak ma is számos követője van. A legtöbb embernek erről a szóról a zűrzavar jut eszébe, pedig ennél kissé alaposabb a “filozófia“. Autentikus forrás keresése közben a neten bukkantam a következő szófejtésre. A Szabad Alternatíva című anarchista havilap elektronikus verziójának 1997. decemberi számában olvasható egy igen pontos meghatározás, nem tudni, kinek a tollából: “Nem lehet elégszer leírni, hogy az anarchia nem káosz vagy zűrzavar, hanem uralomnélküliség. Az uralom nemlétén alapul a szabadság, vagyis az anarchia maga a szabadság állapota. Amint valaki uralkodik a másikon, a szabadság elvész. Az ember-ember feletti uralomnak sok formája van, éppen ezért az anarchisták joggal kritizálják a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszert, ami sokak szabadságát sérti. A szabadság társadalmi formája mindenki egyenlő szabadsága.“ ŰŰA punkot agresszivitása miatt sokszor egybemossák a skinheadekkel, ami véleményem szerint fatális tévedés. A Rendőrtiszti Főiskolán minden bizonnyal nem foglalkoznak a szubkultúrák elemzésével, mert különben nem fordulhatott volna elő ebben az évben, hogy a Várban tartott antifasiszta tüntetés résztvevőit éppen a punkoktól védték meg a szolgálók és védők. Az, hogy az egybemosás nem újkeletű jelenség, bizonyítja a CPG elleni egykori per, amikor ellenük is felhozták a rasszizmus vádját, amit sokkal inkább a Mos-Oi! számlájára lehetett írni. Az akkori hatalmat azonban egyértelműen jobban bosszantotta Az áll egy ifjú kommunista a réten, mint a Mos-Oi! durván cigányozós dalai. A CPG tagjai dutyiba mentek, a Mos-oi! pedig egy dádával megúszta... A punkok és a skinheadek közötti ellentétet mindenképpen a két szubkultúra ideológiájában kell keresni, míg az utóbbiak kirekesztők, “fajvédők“ és az erős rend elkötelezettjei, addig az előbbiek egyenlőségpártiak és hatalomellenesek. A punk sem kerülhette el sorsát. A zenekarok közül többen megszelídültek, a mindent tagadásból társadalombírálat és balos politizálás lett (Clash), mások pedig a mainstreamhez csapódtak egy-két slágerlistás dal után (Stranglers). Az elmúlt években a legnagyobb divatházak kollekcióiban pedig fel-felbukkantak a punkok tépett öltözékét imitáló méregdrága ruhadarabok. A kilencvenes évek második felében zsozsófogytán a Sex Pistols is világkörüli turnéra indult, beállva a saját nimbuszukat módszeresen leromboló zenekarok sorába. A punkot azonban a fiatalok újra és újra visszavezetik radikális gyökereihez, hiszen az esélyegyenlőség és a társadalmi igazságosság követelése tizen-huszonévesként a korral jár. Néhány következetes és lassan megöregedő teoretikust leszámítva azonban az egykori lázadók megindulnak – az Európa Kiadó egykori dalával szólva – “a külvárosból a belvárosba."